realificatio

Mit ért Bhagavan az 'elme kifejezés alatt?

Előző, ’az önvizsgálat az egyetlen eszköz, amellyel teljesen átadhatjuk magunkat, és ezzel felszámolhatjuk az egot’ című bejegyzésemhez fűzött hozzászólásában Rajat nevű barátunk a Nāṉ Ār? ötödik bekezdésének két mondatára hivatkozik, 'மனதில் தோன்றும் நினைவுக ளெல்லாவற்றிற்கும் நானென்னும் நினைவே முதல் நினைவு . இது எழுந்த பிறகே ஏனையஏனைய (maṉadil tōṉḏṟum niṉaivugaḷ ellāvaṯṟiṟkum nāṉ-eṉṉum niṉaivē mudal niṉaivu. idu eṙunda piṟahē ēṉaiya niṉaivugaḷ eṙugiṉḏṟaṉa), Az ’én’-nek nevezett gondolat a legelső [ősi, alapvető, eredeti vagy ok-gondolat], csak ezután merül fel bármilyen egyéb gondolat’, majd hozzá teszi: „ Képtelen vagyok ezt megérteni. Az ’én-gondolat’ nem ugyanaz, mint az elme vagy az ego? Ha valóban azonosak, akkor hogyan jelenik meg vagy merül fel az ’én-gondolat’ az elmében? Vajon úgy kell ezt érteni, hogy az első dolog, amit az én-gondolat lát, az saját maga?” Majd egy korábbi bejegyzésre hivatkozva azt kérdezi: „Mivel a ’én-gondolat’ nem más, mint az ’elménk’, hogyan kell érteni Bhagavan azon kijelentését, hogy önmagában az ’én-gondolat’ az első, amely megjelenik az elmében? Ha az ’én-gondolat’ az elmében merülne fel, akkor az elmének léteznie kellene a gondolat felmerülése előtt is”.

1. Bhagavan az „elme” kifejezést számos összefüggésben az ego szinonimájaként használja, de tágabb kontextusban a gondolatok összességére is utal vele.

Rajat, sok más szóhoz hasonlóan, az 'elme' kifejezést is több féle értelemben használjuk, de minden esetben meg kell tudnunk ragadni azt a jelentését, ami az adott szövegösszefüggésből adódik. Számos esetben Bhagavan az ’elmét’ az ego szinonimájaként használja, amelyet néha ’énnek nevezett gondolatnak’ hív, míg más összefüggésben egy tágabb értelemben használja. Az Upadēśa Undiyār 18. versében például azt mondja:

எண்ணங்க ளேமனம் யாவினு நானெனு

மெண்ணமே மூலமா முந்தீபற

      யானா மனமென லுந்தீபற.

eṇṇaṅga ḷēmaṉam yāviṉu nāṉeṉu

meṇṇamē mūlamā mundīpaṟa

      yāṉā maṉameṉa lundīpaṟa.

பதச்சேதம்: எண்ணங்களே மனம். யாவினும் நான் எனும் எண்ணமே மூலம் ஆம். யான் ஆம் மனம் எனல்.

Padacchēdam (szóelválasztás): eṇṇaṅgaḷ-ē maṉam. yāviṉ-um nāṉ eṉum eṇṇam-ē mūlam ām. yāṉ ām maṉam eṉal.

Anvayam (a szavak természetes, prózai sorrendje): eṇṇaṅgaḷ-ē maṉam. yāviṉ-um nāṉ eṉum eṇṇam-ē mūlam ām. maṉam eṉal yāṉ ām.

Fordítás: Az elmét csak gondolatok alkotják. Ezek között az ’én-gondolat’ az, amely az összes többi gyökere. Amit tehát elmének nevezünk, lényegében az ’én’.

Parafrázis: Az elmét csak gondolatok alkotják [vagyis az elme lényegében a gondolatok összessége]. Az összes [gondolat] közül az ’én’ nevű gondolat a mūla [gyökér, alap, talapzat, eredet, forrás vagy ok]. [Ennélfogva] amit elmének nevezünk [lényegében csak] az ’én’ [a gyökérgondolatnak nevezett ’én’, az ego].

Ennek a versnek az első mondatában Bhagavan azt mondja: „எண்ணங்கமனம மனம்” (eṇṇaṅgaḷ-ē maṉam), ami azt jelenti: „Az elmét csak gondolatok alkotják”, tehát arra utal, hogy az elme csupán gondolatokból áll, semmi másból, így ebben az összefüggésben az ’elme’ legtágabb értelemben véve a gondolatok teljességét jelenti. A második mondatban ugyanakkor rámutat arra is, hogy minden gondolat gyökere kizárólag az 'én' (ego) nevű gondolat, így a harmadik mondatban már azt állítja, hogy az elme lényegében csak az 'én', azaz az ego, vagyis az 'én' nevű gondolat. Így ebben a versben az „elme” kifejezést a legtágabb értelmében kezdi használni, majd a végén leszűkíti annak lényegére, az egora.

Miért mondja Nāṉ Ār? ötödik bekezdésének ötödik mondatában, 'மனதில் தோன்றும் நினைவுக ளெல்லாவற்றிற்கும் நானென்னும் நினைவே முதல் நினைவு' (maṉadil tōṉḏṟum niṉaivugaḷ ellāvaṯṟiṟkum nāṉ-eṉṉum niṉaivē mudal niṉaivu),  „Minden az elmében megjelenő gondolat közül az ’én’ gondolat az első [elsődleges, alapvető, eredeti vagy ok-gondolat], így azt állítja, hogy az összes gondolat közül, amelyek a legtágabb értelmében vett elmét képezik, az 'én' gondolat az első.

Noha azt mondja, hogy a gondolatok az elmében jelennek meg, ezt nem szabad szó szerint értenünk, tehát mintha az elme egy tartály lenne, amelyben a gondolatok megjelennek, mert ahogyan arra az Upadēśa Undiyār 18. versének első mondatában rámutat, az elme semmi másból nem áll, csupán gondolatokból. Ezért az „elmében megjelenő összes gondolat” kijelentés olyan, mint a „tömegben levő összes ember” kifejezés. Mint ahogy nincs tömeg a benne összegyűlt emberek nélkül, nincs elme sem a benne megjelenő gondolatok nélkül.

Bhagavan két értelemben használja az „elme” kifejezést, egyrészt a gondolatok sokaságát, másrészt a sokaság egyik alapvető tagját, nevezetesen az egot, az „én” gondolatot érti alatta. Mint egy híresség, aki körül összegyűlik a tömeg, amikor megjelenik a nyilvánosság előtt, az ego, amikor csak megjelenik, összegyűjti a gondolatok tömegét maga körül. Ellentétben az emberekkel, akik bárhol összegyűlhetnek, akár jelen van egy híresség, akár nem, a gondolatok tömege csak az ego jelenlétében gyűlhet össze, mivel úgy tűnik, hogy minden más gondolat csak az ego látókörében létezik, ennélfogva ego hiányában nem lehetnek egyéb gondolatok. Ezért mondja Bhagavan, hogy az elme lényegében az ego. Minden gondolat változik, csupán egy állandó gondolat létezik az elmében, ez pedig az ego, tehát nincs egotól független elme, így az ego az elme gyökere és annak lényege.

2. Más összefüggésekben az „elme” szó (manas) az elme azon funkcióira utal, amelyek eltérnek az értelemtől (buddhi), az akarattól (cittam) és az egotól (ahaṁkāra).

Ennélfogva az „elme” kifejezést nem csupán az említett két értelemben használjuk. Legtágabb összefüggésben olykor antaḥkaraṇa-nak, belső szervnek vagy eszköznek is nevezik, amelyet úgy írnak le, mint ami az elmét (manas), intellektust (buddhi), akaratot (cittam) és egot (ahaṁkāra) magában foglalja. Ebben az összefüggésben az „elme” szó az elme legalapvetőbb funkcióira utal, mint például az észlelések, az emlékek, a gondolatok (verbalizált gondolatok és a gondolat más konkrét formáinak értelmében), érzések és érzelmek, amelyek különböznek az intellektustól, és amelyek olyan finomabb funkciókat tartalmaznak, mint a megkülönböztetés, elkülönítés, ítélet és érvelés, az akarat, amely vāsanākkal (hajlandóságok vagy késztetések) áll összefüggésben, kedvelések és nem kedvelések, vágyak, ragaszkodások, remények, félelmek és így tovább formáira (magok, amelyekből minden egyéb gondolat kihajt), és az egora, az elme magjára, tehát arra, ami tudatos az elme, az értelem és az akarat működéséről.

Az elme, az értelem és az akarat nem három különálló egység, hanem az egyetlen ego három funkciója, amint azt Bhagavan egy adott személy életében játszott szerepeivel szemléltetett. Ugyanaz a személy lehet például fiú, férj, apa, iskolai tanár és krikettjátékos. Bár ezek a szerepek különböznek, az a személy, aki játsza őket, ugyanaz. Ugyanakkor, bár ezek csak szerepek, hajlamosak vagyunk azonosítani egy embert a játszott szerepeivel, tehát mondhatjuk ugyan, hogy valaki iskolai tanár, de lényege szerint mégsem az. Ugyanígy, ami az akarat, az értelem és az elme szerepében működik, az csak az ego, bár ezek közül egyik sem az, ami alapvetően az ego lenne.

Az elme (manas), az értelem (buddhi), az akarat (cittam) az öt burok közül három, nevezetesen a manōmaya kōśa, a vijñānamaya kōśa és az ānandamaya kōśa. Az ego (ahaṁkāra) azonban nem egy az öt burok közül, hanem az, aki tévesen van tudatában mind az ötnek.

3. Az elme (az ego értelmében) a māyānak nevezett különös erő, amely a tudatosság eredeti erejének (cit-śakti) torzult tükröződése, tehát ez okozza az összes jelenség megjelenését

Nāṉ Ār? negyedik bekezdésének első mondatában Bhagavan azt mondja: 'மன மென்பது ஆத்ம சொரூபத்தி லுள்ள ஓர் அதிசய சக்தி' (maṉam eṉbadu ātma-sorūpattil uḷḷa ōr atiśaya śakti), 'Az úgynevezett elme az ātma-svarūpaban [saját forma, vagyis önmagunk valódi természete] lévő atiśaya śakti [rendkívüli erő]’. Ebben az összefüggésben az elmére, mint egora utal, a következő mondatban ugyanis azt mondja:

 „அது சகல நினைவுகளையும் தோற்றுகிக்கின்'ு” (adu sakala niṉaivugaḷaiyum tōṯṟuvikkiṉḏṟadu): „Kizárólag az ego, az első gondolat az, amely minden más gondolatot megjelenít vagy kivetít, ezáltal az összes többi gondolat gyökere.”

Amikor Bhagavan azt mondja, hogy az elme (az ego értelemben) „அதிசய சக்தி”(atiśaya śakti) vagyis „rendkívüli erő”, azt sugallja, hogy ez a maya ereje, ezért nevezte gyakran '(maṉa-māyai) ’elme-mayanak' vagy ’maya az elmének’ (amint ezt például a Guru Vācaka Kōvai 22., 55., 118., 296., 560., 597. és 1090. versei is tanúsítják). Az, amit „maya”-nak neveznek, nem más, mint ego. Ego a maya mindkét alapvető ereje, nevezetesen az āvaraṇa śakti és a vikṣēpa śakti . Az āvaraṇa śakti, az elfedés, leplezés, elrejtés vagy rejtőzködés ereje, mivel egoként úgy vagyunk tudatosak önmagunkról, mintha egy test lennénk, tehát az ego valójában elrejti valódi természetünket, azaz a tiszta tudatosságot. Továbbá vikṣēpa śakti is, a megtörtség, a szétszóródás, a szétaprózódás, a kivetítés vagy elterelés ereje, mivel ez okozza minden jelenség megjelenését, amelyek csupán gondolatok vagy mentális konstrukciók.

Mivel az ego a māyā, és mivel ez az összes jelenség megjelenésének oka, úgy tűnik, hogy bármely jelenség ereje csakis magunkból, mint egoból származik. Például a spirituális törekvők gyakran panaszkodnak a viṣaya-vāsanāk hatása miatt (hajlandóságok vagyis késztetések a jelenségekre irányuló figyelemre), ám bármilyen hatalommal bíróknak is látszanak, erejük a jelenségekre irányított figyelemből származik. Minél inkább részesei leszünk bizonyos eseményeknek, annál erősebbek lesznek a vāsanāink, hozzájárulva így növekedésükhöz, minél inkább magunkkal foglalkozunk, annál inkább gyengítjük viṣaya-vāsanāink hatását .

Annak egyértelmű megértése, hogy minden vāsanā és egyéb jelenség, amelyek csíraállapotban léteznek, erejüket csak belőlünk merítik, szükségeses ahhoz, hogy sikeresen felülemelkedhessünk rajtuk. Mindaddig, amíg úgy gondoljuk, hogy bármi is hatalommal rendelkezik felettünk, alárendeljük magunkat erejének, de amennyiben tisztán felismerjük, hogy minden dolog hatalma kizárólag belőlünk származik, megszerezhetjük azt a képességet és erőt, mellyekkel elkerülhetjük befolyásukat.

Mivel a vāsanāink a mi kedveléseink és nem kedveléseink, vágyaink, ragaszkodásaink, reményeink, félelmeink és így tovább csíra formában léteznek, erejük abban rejlik, hogy hajlandók vagyunk engedni befolyásuknak, így ha valóban nem akarjuk, hogy hassanak ránk, nem képesek befolyásolni minket. Ezért csak akkor tudjuk legyőzni őket, ha nem engedjük, hogy befolyásuk alá kerüljünk. Ugyanakkor csak annyira vagyunk képesek megtagadni befolyásukat, amennyire erre hajlandóak vagyunk, és ezt a hajlandóságot csak a türelmes és kitartó gyakorlat révén lehet kifejleszteni.

Minden vāsanā és más jelenségek hatalmukat csak az egóból nyerik, az ego erejét pedig abból, hogy a tudatosság egyik formája, bár ez csak egy látszólagos forma (cidābhāsa). Mivel a tudatosság (cit) önmagában az, ami valójában létezik (sat), az minden erő eredeti forrása, ezért gyakran cit-śaktiként, a tudatosság erejeként, vagy cit-para-śaktiként, a tudatosság legfelsőbb erejeként említik. Mivel az ego nem tiszta tudatosság, hanem csupán a tudatosság kiegészítő, kevert formája, így nem a cit-śakti önmagában, hanem annak csak egy korlátozott formája, amely minden erejét az eredeti cit-śakti-ból nyeri ki, amely benne mindig „Én vagyok”-ként ragyog. Ezért mivel minden jelenség és azok csírái, nevezetesen a viṣaya-vāsanāk, csak az egonak nevezett korlátozott tudatosságon belül léteznek, látszólagos hatalmukat korlátozott cit-śakti-ból származtatják.

Ez az oka annak, hogy a vāsanāk és minden más jelenség, ami belőlük kihajt, olyan erőssé válnak életünkben, amennyire azokkal foglalkozunk, és veszíteni fognak erejükből, ha figyelmünket magunk felé fordítjuk. Ezért figyelmünk egy rendkívül erős fegyver, okosan kell tehát használnunk, a legbölcsebb dolog, ha egyedül önmagunk irányába fordítjuk.

A figyelem a eredeti cit-śakti korlátozott és torz tükröződése, ám ennek ellenére meg van az a képessége, hogy egoként képesek legyünk létrehozni, fenntartani és megsemmisíteni minden jelenséget. Azáltal, hogy egóvá válunk, amelynek  alapvető természete az, hogy figyelmünket önmagunktól elfordítjuk, megteremtjük a jelenségek megjelenését tudatosságunkban, azáltal, hogy foglalkozunk a jelenségekkel, fenntartjuk őket, ha pedig figyelmünket visszavonjuk tőlük, feloldjuk őket önmagunkba, amint azt Bhagavan írja Nāṉ Ār? negyedik bekezdésében:

மன மென்பது ஆத்ம சொரூபத்தி லுள்ள ஓர் அதிசய சக்தி. அது சகல நினைவுகளையும் தோற்றுவிக்கின்றது. நினைவுகளை யெல்லாம் நீக்கிப் பார்க்கின்றபோது, தனியாய் மனமென் றோர் பொருளில்லை; ஆகையால் நினைவே மனதின் சொரூபம். நினைவுகளைத் தவிர்த்து ஜகமென்றோர் பொருள் அன்னியமா யில்லை. தூக்கத்தில் நினைவுகளில்லை, ஜகமுமில்லை; ஜாக்ர சொப்பனங்களில் நினைவுகளுள, ஜகமும் உண்டு. சிலந்திப்பூச்சி எப்படித் தன்னிடமிருந்து வெளியில் நூலை நூற்று மறுபடியும் தன்னுள் இழுத்துக் கொள்ளுகிறதோ, அப்படியே மனமும் தன்னிடத்திலிருந்து ஜகத்தைத் தோற்றுவித்து மறுபடியும் தன்னிடமே ஒடுக்கிக்கொள்ளுகிறது. மனம் ஆத்ம சொரூபத்தினின்று வெளிப்படும்போது ஜகம் தோன்றும். ஆகையால், ஜகம் தோன்றும்போது சொரூபம் தோன்றாது; சொரூபம் தோன்றும் (பிரகாசிக்கும்) போது ஜகம் தோன்றாது.

maṉam eṉbadu ātma-sorūpattil uḷḷa ōr atiśaya śakti. adu sakala niṉaivugaḷaiyum tōṯṟuvikkiṉḏṟadu. niṉaivugaḷai y-ellām nīkki-p pārkkiṉḏṟa-pōdu, taṉi-y-āy maṉam eṉḏṟu ōr poruḷ illai; āhaiyāl niṉaivē maṉadiṉ sorūpam. niṉaivugaḷai-t tavirttu jagam eṉḏṟu ōr poruḷ aṉṉiyam-āy illai. tūkkattil niṉaivugaḷ illai, jagamum illai; jāgra-soppaṉaṅgaḷil niṉaivugaḷ uḷa, jagamum uṇḍu. silandi-p-pūcci eppaḍi-t taṉ-ṉ-iḍam-irundu veḷiyil nūlai nūṯṟu maṟupaḍiyum taṉṉuḷ iṙuttu-k-koḷḷugiṟadō, appaḍiyē maṉamum taṉ-ṉ-iḍattil-irundu jagattai-t tōṯṟuvittu maṟupaḍiyum taṉṉiḍamē oḍukki-k-koḷḷugiṟadu. maṉam ātma-sorūpattiṉiṉḏṟu veḷippaḍum-pōdu jagam tōṉḏṟum. āhaiyāl, jagam tōṉḏṟum-pōdu sorūpam tōṉḏṟādu; sorūpam tōṉḏṟum (pirakāśikkum) pōdu jagam tōṉḏṟādu.

Mit elmének nevezünk egy atiśaya śakti [rendkívüli hatalom], amely az ātma-svarúpan (a „saját forma” vagy önmaga valódi természete) belül létezik. Minden gondolat megjelenítője. Amikor a gondolatokat vizsgáljuk, kizárva [eltávolítva vagy félre téve] azokat, kiderül, hogy önmagában nincs olyan, hogy elme; tehát a gondolkodás önmagában az elme svarūpaja [a „saját formája” vagy a természete]. A gondolatokat [vagy ideákat] kivéve, önmagában nem létezik világ. Alvás közben nincs gondolat, és [következésképpen] nincs világ sem; az ébrenlétben és az álomban vannak gondolatok, és [következésképpen] van világ is. Ahogyan a pók kihúzza a hálót magából, majd visszahúzza magába, úgy az elme is megjeleníti a világot önmagából, majd ismét feloldja azt önmagában. Amikor az elme kilép az ātma-svarūpa-ból, megjelenik a világ. Ezért amikor a világ megjelenik, a svarūpa [a saját forma vagy a valódi természet] nem jelenik meg; Amikor a svarūpa megjelenik (felfénylik), a világ nem jelenik meg.

Az ébren és az álomban a kifelé forduló figyelmünk segítségével olyan jelenségeket hozunk létre és tartunk fenn, amelyek csupán a saját mentális konstrukcióink vagy gondolataink, és amikor alszunk, minden jelenséget feloldunk azáltal, hogy figyelmünket elvonjuk tőlük. Az ego megsemmisítését (manōnāśa) azonban nem érhetjük el pusztán azáltal, hogy visszavonjuk figyelmünket a jelenségektől, tehát az alvás csupán az ego ideiglenes feloldódásának (manōlaya)  állapota, tehát miután mint tiszta tudatosság, az összes erő forrása, egy ideig pihen, ezáltal visszanyeri erejét, az ego újra felkel, megismételve ezzel a jelenségek megjelenítését.

Annak érdekében, hogy megsemmisüljünk, és így soha ne emelkedjünk fel többé, mint ego, nem elég csupán elvonni figyelmünket a  jelenségektől, hanem úgy kell ezt megtennünk, hogy teljes figyelmünket önmagunkra kell összpontosítani. Amikor ezt megtesszük, tisztán tudatosságként fogjuk felismerni magunkat, akként, ami valójában mindig is vagyunk, ezáltal az ego örökre megsemmisül, így csak a tiszta tudatosság marad, amire Bhagavan is utal az Upadēśa Undiyār 16. versében:

வெளிவிட யங்களை விட்டு மனந்தன்

னொளியுரு வோர்தலே யுந்தீபற

      வுண்மை யுணர்ச்சியா முந்தீபற.

veḷiviḍa yaṅgaḷai viṭṭu maṉantaṉ

ṉoḷiyuru vōrdalē yundīpaṟa

      vuṇmai yuṇarcciyā mundīpaṟa.

பதச்சேதம்: வெளி விடயங்களை விட்டு மனம் தன் ஒளி உரு ஓர்தலே உண்மை உணர்ச்சி ஆம்.

Padacchēdam (szóelválasztás): veḷi viḍayaṅgaḷai viṭṭu maṉam taṉ oḷi-uru ōrdalē uṇmai uṇarcci ām.

அன்வயம்: மனம் வெளி விடயங்களை விட்டு தன் ஒளி உரு ஓர்தலே உண்மை உணர்ச்சி ஆம்.

Anvayam (a szavak természetes, prózai sorrendje): maṉam veḷi viḍayaṅgaḷai viṭṭu taṉ oḷi-uru ōrdalē uṇmai uṇarcci ām.

Fordítás: Elhagyva a külső viṣayákat [jelenségeket], az elme saját fényformájaként ismeri fel önmagát, ami a valódi tudatosság [valódi tudás vagy a valóság ismerete].

Amit Bhagavan az elme saját 'fény formájának' 'ஒளி உரு' (oḷi-uru) nevez, saját létünk alapvető tudatossága (sat-cit), amely mint 'én vagyok' ragyog az elmében, korlátot szabva ezáltal a tudat fényének, így ismerve fel mind önmagát, mind a jelenségeket. Ezért amikor egoként teljes figyelmünket a „fény formájára” fókuszáljuk, ezáltal kivonjuk a jelenségek világából, akkor csak a „fény formája” marad, amit ő „உண் 'உணர்ச்சி”-nek (uṇmai uṇarcci) hív, ami azt jelenti: „valódi tudatosság”, „igazi tudás” és „a valóság tudatossága”.

Az „உண்மை உணர்ச்சி”(uṇmai uṇarcci) vagyis a „valódi tudatosság”, amik valójában vagyunk, a tiszta tudatosság, ami teljesen mentes az egotól és a jelenségek tudatosságától, de mindaddig, amíg figyelmünket elfordítjuk önmagunkból úgy tűnik, hogy az ego vagyunk, következésképpen tudatosak vagyunk a jelenségekről is. Ezért van az, hogy az ego és a jelenségek megjelenését néha metaforikusan a cit-śakti „līla-jának” vagy „játékának” nevezik, de ez valójában nem azt jelenti, hogy a cit-śakti szó szerint játszana, mert tiszta és végtelen tudatosság és ezért örökké változatlan, de az ego álarcos mulatsága nem jöhetne létre máshogyan, csak akkor ha fényt és erőt kölcsönöz a cit-śaktitól.

A cit-śakti önmagában nem tesz semmit, mert nemcsak a tudatosság hatalma, hanem a létezés hatalma is, mivel a tudatosság (cit) és létezés (sat) egy és elválaszthatatlan, tehát azt, amit metaforikusan a cit-śakti játékának nevezünk, valójában csupán az ego játéka, akinek látszólagos ereje a cit-śakti valódi hatalmából származik. Ahelyett, hogy elfordulnánk magunktól, és elkezdenénk játszani a teremtés, fenntartás és feloldás játékát magunkkal, ha egoként csak önmagunkra tekintünk vissza, látni fogjuk, sosem voltunk más, mint a valódi tudatosság (uṇmai uṇarcci vagy sat-cit), amely önmagában a cit-śakti, és amely soha semmit sem csinál, de örökké és megváltozhatatlanul a sat-cit-ānandaként nyugszik, tiszta öröm, amely önmagának a lét teljességeként van tudatában.  

Michael James